KILENC

Sparling egy terepjáróval ment Sehalába. A lebegő túl gyors lett volna – végig akart gondolni egy-két dolgot az úton –, egy lónak pedig nem sok hasznát vette volna egy olyan világon, ahol mindössze pár négyzetkilométeren termett megfelelő abrak a számára. Az eleket alkalmasint használták teherszállításra vagy vontatásra, bár nem éppen kielégítően látta el egyik feladatot sem. A sophontok sokkal nagyobbak és erősebbek voltak ugyan, viszont hevesen ellenálltak minden meglovagolási kísérletnek. A hatalmas valwasokat pedig – bár néha megszelídítették –, sohasem tenyésztették az ínséges időkben.

Az istáriak általában saját négy lábukon közlekedtek. A folyó menti úton nyüzsgő forgalom zajlott: hatalmas izmú szállítómunkások, sebes lábú futárok, saját magukat a szekerek elé fogó farmerek, rakomány nélküli utazók. Mindezek sokkal több nemzetből kerültek ki, nemcsak a dél-beronneni törzsekből: a zord haeleniektől kezdve a Valennen melletti Ehur-szigetek kóborló, félvad lakóiig számtalan nemzetség tagja járta az utakat. A legtöbben gyakorlatilag meztelenül jártak-keltek, a tolldíszek, ékszerek, köpenyek, takarók, a mindenféle díszítések és használati tárgyak kavalkádja azonban észbontó volt. A vizet csónakok, uszályok, evezős gályák hasították. A Gyülekezet felett viharfelhők gyülekeztek, egyik terület a másik után csúszott ki a kezei közül, de a központja még mindig mágnesként vonzotta a kereskedelmet.

Sparling számos légiós őrjáratot is látott. Hosszú ideje már, akármelyik légió is állomásozott Sehalában – jelenleg épp a Tamburu Strider –, nem sok dolga akadt. A feladataik közé tartozott a civil, rendőrségi és mentési munkák elvégzése, a kisebb összetűzések elsimítása, illetve az olyan, hagyományosan rájuk háruló közösségi tevékenységek ellátása, mint a történelmi feljegyzések gondozása, vagy a világítótornyok működtetése. A rendőröknek pedig nyilvánvalóan nem sok tennivalójuk volt egy olyan kultúrában, amiben – mivelhogy alapvetően békés faj hozta létre – egyetlen bűncselekmény létezett: ha valaki nem engedelmeskedett az esküdtszék ítéletének. Tűzoltókra sem volt túl nagy szükség, hiszen a legtöbb épület kőből vagy vályogból épült.

Most azonban a Tamburu olyan elfoglaltnak látszott, mintha a civilizáció peremén, a barbár támadások állandó fenyegetésének kitéve állomásozott volna. Sparling tudta, miért. Az északi területekről egyre többen költöztek ide, abban a reményben, hogy megállapodhatnak valahol, még mielőtt az éghajlat változása elpusztítaná otthonukat. Mivel Beronnennek nem volt kormánya, nem tudta kordában tartani a menekülők áradatát. Ugyanakkor a központ is kezdte megérezni a szárazság és a viharok hatásait, így nem rendelkezett a jövevények ellátásához szükséges élelemmel. Néhányan a szerencsésebbek közül állandó munkát találtak, sőt új vállalkozásokat alapítottak, esetleg benősültek egy földbirtokoscsaládba. A többi viszont…

A jövevények nem azok az életvidám, erőtől duzzadó lények voltak, akiket Sparling az elmúlt években megismert. Sokan, különösen a távoli vidékekről érkezők, elnyűttnek, éhesnek… kétségbeesettnek tűntek.

A táj azonban mégis békésen, gazdagon, aranylóan terült el a kék ég és a gyülekező fellegek alatt. Sparling látta a hatalmas csordákat és a ranchok épületeit, az istáriak gazdaságának, társadalmának alapjait. Délebbre, a Sehala melletti szántókra érve látta az aratókat, a gyümölcsösökben, a tarlókon és a szántókon semmi sem utalt arra, milyen gyér lett a termés most, hogy az Anu felizzott északon.

A város szélén állt meg, egy fogadónál, ami emberek elszállásolására is fel volt készülve.

– Ha nem bánod, vendég barátom, jobb szeretném, ha érmékkel és nem papírpénzzel fizetnél – kérte a tulajdonos. – Mostanában túl sok hamis pénzt kaptunk. Nézd csak meg, itt van egy.

Sparling szemében a hamis földi pénz elég durva utánzatnak tűnt. De az igazi sohasem terjedt el igazán Primaverán kívül. Meg aztán az istáriak gyakran bizonyultak teljesen érzéketlennek a földiek szemében teljesen evidens apró részletek iránt – de ezt természetesen az emberekről is el lehetett mondani.

– Ez az idegen csőcselék! – dohogott a fogadós. – Szélhámosok, tolvajok, rablók; és ha el is tudod kapni őket, mi haszna van? Csak az idődet vesztegeted, amíg bíróság elé viszed őket. Semmijük sincs, amiből kárpótolhatnának. A munkájuk értéktelen. A kiközösítéssel sem megyünk semmire, hiszen egyébként sem akar velük egyetlen tisztességes istári sem közösködni. A verésből nem tanulnak, az esküdtszék pedig csak azokat ítéli halálra, akik már legalább háromszor álltak bíróság előtt. Ezeknek a hontalan gazfickóknak el kéne tűnniük innen!

Sparling végiggondolta magát a lehetséges büntetési formákat. A börtönt – az ideiglenes letartóztatástól eltekintve – az istáriak értelmetlennek tartották, mikor az emberek elmagyarázták nekik, mi az. Azt pedig már régen tudták, hogy egyszerűen képtelenek felfogni az átnevelés gondolatát – túlságosan elborzasztotta őket ennek a lelki kiherélésnek még az ötlete is. Lehet, hogy nekik volt igazuk.

Belenyúlt a zsebébe, és előhúzott egy marék bennszülött pénzérmét: aranyakat, ezüstöket és bronzokat. Egy rövid időre fedezték a szállás költségeit. A fogadós ezeket nem vizsgálta meg. Az első pillantásra látta, hogy eredetiek, a legjobb gyártók műhelyeiből kerültek ki. A pénzverésből senki sem gazdagodott meg, de az új érmék iránti kereslet mindig tisztes megélhetést biztosított. Már ameddig a Gyülekezet gazdasága felszállóágban volt.

– Megyek, körülnézek egy kicsit a városban – jelentette be Sparling. – Jó régen jártam utoljára erre. – Ennek az volt az oka, hogy a munkája többek között azt is megkövetelte, hogy személyesen találkozzon az őslakosok vezetőivel, akik viszont a találkozók kivételével szinte sohasem tartózkodtak Sehalában. Sehalát nem lehetett a fővárosnak tekinteni; sokféle (emberi) szempontból talán még városnak sem. Egyszerűen a legnagyobb, leggazdagabb terület volt, ahol bizonyos tevékenységek és intézmények koncentrálódtak, s ezért kiválóan megfelelt a vezetők találkozásainak helyszínéül. Sparling állította, hogy a dél-beronneni kifejezést azokra a területekre, ahol a civilizáció képviseltette magát, rosszul fordították angolra, és tulajdonképpen „a Sehalában ülésező Gyülekezet”-nek kellene mondani.

Mindkét nap magasan járt pályáján, de a felhők elhomályosították fényüket, a folyó felől pedig a közelgő eső szagát hozva, hidegen fújt a szél. De nem bánta, hogy – mivel utcák nem voltak – kilométereket kell gyalogolnia. Sőt örült neki, hogy a saját szemével láthatja, hogy alakulnak a dolgok mostanság. A gyakrabban erre járó emberek gyakran elsiklottak az őket nem kifejezetten érdeklő jelenségek felett. Ezt persze meg lehetett érteni. Az ügyeik komoly odafigyelést igényeltek: együtt dolgozni az istári tudósokkal egy régi krónikán, vagy a hajósokat faggatni a távoli, ember által sosem látott területekről. De azért…

A fogadó a rakpartoktól nem messze állt. Tipikus, sok vendég befogadására képes épület: magas, tágas ház egy négyszögletű udvar körül, egy kert és egy kút. Az első négy szint habarccsal rögzített kőből épült, a többi nyolc pedig vályogból, tartós főnixfa váz köré. A ház külsejét változatos színekre festették, s így az egyszerű vonalvezetés ellenére is kellemes látványt nyújtott. A főzőház és a raktárak, az udvarról az emeletekre vezető fedett rámpák, illetve a külső falon helyet kapó erkélyek csak tovább növelték a változatosságot.

Remek építészek, gondolta Sparling. A vaskos falak a biztonság és az erő érzetét sugározták. A belső udvar mindig hűvös lehet, a középen lévő kút, a szélesre tárt főkapu és az ablakokon lévő zsaluk együttes hatása pedig a legforróbb napokon is hűsen tartja a belső szobákat. Az erkélyek és a lőrésekkel tagolt lapos tető biztosítják a vendégeknek a szimbiotikus növényeik számára szükséges napfényt, miközben meg is óvták azokat a veszélyektől. Az épület ugyanis idősebb lehetett ezerévesnél, kiállta az előző katasztrófa rohamát, és valószínűleg megint képes lesz rá.

A főkapu előtti terület enyhén lejtve ereszkedett a széles, barnán hömpölygő folyó partja, a rakpartok és raktárak felé. A parton munkások nyüzsögtek, azokból a nagyobb hajókból pakolták át a rakományt a belvizek kisebb merülésű dereglyéibe, amelyek nem a folyó deltájánál, Liwasban rakodtak ki, hanem egészen idáig feljöttek. Zaj, kiabálás, puffanások, a kerekek és az emelők nyikorgása, a mólókon végiggörgetett bálák dobogása. Az egész kicsinek, nyugodtnak tűnt, ha felidézte magában mondjuk Havanna látványát. De ez itt egy civilizáció központja volt, egy olyan faj fejlődésének a csúcspontja, ami hite szerint egy nap talán majd sokkal többet jelent a galaxisnak, mint a sajátja. Ha megszabadulhatnának ettől a vörös átoktól…!

Dél felé indult el. Először egy ösvényen haladt, a szántóföldek között. A beronneni városok a földiekkel ellentétben saját magukat látták el élelemmel, a terményfelesleget a ranchokon cserélték el húsra és sok minden másra. A ranchok egyértelműen gazdasági és társadalmi elsőbbséget élveztek. Sehala gyakorlatilag a környék birtokosainak a tulajdona volt.

Sparlingnak eszébe jutott egy elmélet, amit egyszer Goddard Hanshaw magyarázott el neki. A polgármester ugyanis fiatalkorában kultúr-xenológusként dolgozott.

– Azt hiszem, a vidéki területek két ok miatt uralkodnak a városiak fölött. És nem arra gondolok, hogy a Gyülekezet tanácskozásain részt vevő főnökök legtöbbje vidéken él. A Gyülekezet történelmi szempontból még szinte újszülött. Én magának a civilizációnak a fejlődéséről beszélek.

Először is, a pásztorkodás sokkal hatékonyabbnak tűnik az Istáron, mint a Földön. A fejlődésben az emlősök szintjén túllépett háziállatok többet hoznak ki egy hektár legelőből, mint a tehenek vagy a sertések. A mezőgazdaságuk viszont nem annyira hatékony. A pásztorok sokkal könnyebben vészelik át az Anu tombolását, mint a földművesek, ugyanakkor a szárazság, a viharok és az áradások a takarmánynövények termőterületeit is tönkreteszik. Ezzel együtt szerintem a pásztorkodás sokkal jobban megfelel az istáriak vérmérsékletének. (De ez csak találgatás – és lehet, hogy a szíve mélyén minden ember szívesebben lenne cowboy, mint földműves.)

Másodszor, itt van az utazással töltött idő. Ez tette lehetővé a magas szintű kultúra kialakulását a szétszórt ranchok között.

Figyelj csak! A Föld történelme során a mindennapi tevékenységek hosszát az korlátozta, hogy mennyi időt vett igénybe az otthon és a munkahely közötti utazás. Ez mindig is körülbelül ugyanannyi volt: egy óra. Ez ugyanúgy áll a legtávolabbi mezejére baktató babiloni parasztra, mint egy mexikóvárosi bürokratára, aki légibusszal jár be külvárosi villájából a hivatalába. Persze lehetne említeni kivételes eseteket, kivételes körülményeket. Általánosságban véve azonban egyszerűen nem kifizetődő a Föld forgási idejének egytizenketted részénél többet tölteni az oda- és visszautazással. Ha rendszeresen hosszabb ideig kellene utaznunk, akkor hamarosan közelebb költöznénk a munkahelyhez, még új települést is alapítanánk, vagy pedig az otthonunkhoz közelebb keresnénk munkát. Még a primitív vadászok is a vadak közelében táboroztak le. Az elektronikus kommunikáció sem helyezte hatályon kívül ezt az elvet, csak a gyakorlati alkalmazását változtatta meg a társadalom bizonyos rétegei számára.

Az Istáron másképp mennek a dolgok. Az istáriak gyorsabban haladnak gyalog, mint az emberek, sőt gyorsabban, mint egy lóháton ülő ember, és sokkal nagyobb távolságokat tudnak megtenni anélkül, hogy kifáradnának. Remekül látnak a sötétben, úgyhogy a rövidebb nappalok sem okoznak semmilyen kényelmetlenséget. Ritkán van szükségük éjjeli szállásra, és szükség esetén akármeddig elélnek az útjukba eső növényeken. Nekik nem probléma a munkák helyszínén élni. Röviden, ők sokkal jobb, gyorsabb és nagyobb hatótávolságú utazók, mint mi vagyunk.

Így a birtokosok számtalan tevékenységet terjeszthettek ki nagy területre. Amikor állandó vásártereket akartak létrehozni azokon a helyeken, ahol a helyhez kötött ipar szempontjából kívánatosnak tűnt, akkor fogták magukat, és megcsinálták. A városok elég messzire ki tudják küldeni a földműveseket ahhoz, hogy ellássák magukat élelemmel, sőt felesleget termeljenek. Persze van néhány foglalkozás, amit csak a városokban űznek. A városok népessége azonban nagyrészt stagnál, mert a legtöbb beronneni család számára jobb a ranchokon, egy sokkal érdekesebb környezetben élni.

Tévesen beszélünk „civilizáció”-ról ennek a bolygónak az esetében. A fenébe is, ez a szó még csak nem is rövidebb, mint az „írásos kultúra”. De attól tartok, ezen már nemigen tudunk változtatni.

Sparling időközben beért a házak közé. Sehalának nem voltak falai, ellentétben az olyan védett, katonailag megerősített közösségekkel, mint Port Rua (vagy az elveszített Tarhanna). A háború már nagyon hosszú ideje elkerülte ezt a vidéket. Még most sem tartották szükségesnek, hogy az itt állomásozó egy légiónál komolyabb védelmet biztosítsanak a város számára. Ha a légiót legyőzték volna, akkor a sehalaiak nagyobb eséllyel maradhattak volna életben a környéken szétszóródva, mint a falak közé zárva, olyan ellenségtől körülvéve, ami ugyanúgy elboldogul a vidéken, és aminek nem kell tartani az esetleges járványoktól. A legtöbb gazdagság egyébként is a ranchokon összpontosult.

Ami azt illeti, a város nem is tervek alapján épült. Az építkezők egyszerűen csak kiválasztották a nekik tetsző telkeket. A rendszeresen használt útvonalak ösvényekké simultak, amiket aztán a kényelem kedvéért itt-ott kiköveztek. Az épületek általában egymástól távol, lia, bokrok és fák rejtekében álltak. A különböző típusú lakosok vagy üzemek nem csoportosultak egy-egy helyre. Sok helyen csak egy kunyhót vagy sátrat állítottak fel azok az idelátogatók, akik nem akartak szállásra költeni. A szilárd építmények emberi mércével mérve hatalmasak voltak – a nagyobb termetű faj igényeinek megfelelően –, és bár a többségük többé-kevésbé a fogadóra hasonlított, néhány megdöbbentően művészi alkotás is született – akár a méreteket, akár a díszítést figyelembe véve.

Sehala tehát szélesen elnyúlva terült el a síkságon.

Nem bűzlött, és szemetet sem lehetett sehol látni. Az istáriak számára nem jelentett túl nagy problémát a higiénia, mivel vízkiválasztó rendszerük nem termelt vizeletet, ürülékük pedig összehasonlíthatatlanul szárazabb és kevesebb volt, mint az embereké. Mindazonáltal mindenkinek egy kijelölt helyre kellett szállítani a szemetét és hulladékát, különben a szomszédai beperelhették a környezet elrondítása miatt. A levegőben csak füstszag, a növényzet, a hímek fanyar és a nőstények édeskés illata érződött.

Útközben az istáriak udvariasan üdvözölték Sparlingot, akár ismerték, akár nem. Beszélgetni azonban egyikük sem állt meg, hiszen meglehetős modortalanságnak tartották, ha olyasvalakit kényszerítettek udvarias fecsegésre, aki akár siethetett is valahová. Egyébként kevesebben tartózkodtak az „utcákon”, mint máskor.

A Könyvek Tornya mellett elhaladva az is kiderült, hogy miért. – Ian! – bődült fel egy hang. Larreka, a Zera Victrix parancsnoka érte utol. Megveregették egymás vállát, és közben mindketten látták a gond jeleit a másik arcán.

– Mi a baj? – kezdte Sparling. Larreka farka a lábszárát csapkodta, bajusza fölmeredt.

– Rengeteg baj van – morogta –, itt is, Valennenben is, és én nem tudom, melyik a nagyobb. Az éjszaka jelentés érkezett Port Ruából. A Tarhanna visszafoglalására kiküldött csapatot tőrbe csalták és szétszórták. Maga Wolua is – emlékszel Woulára, a helyettesemre? – meghalt. A barbárok nem aranyat követelnek a foglyokért váltságdíjul, hanem fegyvereket. És akárki is írta össze azt a listát, pontosan tudja, mivel árthat nekünk a legtöbbet.

Sparling halkan elfüttyentette magát.

– Úgyhogy Owazzi ma reggel ismét összehívta a gyűlést – folytatta Larreka. – Már nem sokáig bírom a beszédeket, hamarosan elmegyek.

Tehát ezért nincs senki az utcákon, jött rá Sparling. Mindenki a gyűlésen van. A gyűlések évente feloszlottak, és aztán csak ritkán gyűltek össze újra. Az egybegyűltek a formális szavazás előtt általában igyekeztek konszenzusra jutni. Erre a legalkalmasabbnak a résztvevők nem hivatalos, kötetlen találkozói bizonyultak. Krisztusom! Tényleg most rögtön oda kell mennem? Azt hittem, lesz időm egy kis háttérmunkára, lesz időm finoman közölni a rossz hírt…

Hallotta magát, amint azt mondja:

– Kétségtelenül közölted velük, hogy ez csak erősíti az ügyedet, amiért idejöttél, a Valennenbe küldendő utánpótlás kérdését. Gondolom, sokan ellenzik?

– Igen – felelte Larreka. – Sokan az azonnali kiürítést követelik. Adjuk fel az egész átkozott kontinenst, csak úgy. És mik a te rossz híreid, Ian?

Sparling elmondta neki. Larreka egy darabig mozdulatlanul állt, csak a szél borzolta sörényét. Szemöldöke fölött fehéren világított a régi sebhely.

– Ezzel sokkolhatjuk őket – szólalt meg végül. – Keményen. Most rögtön. Talán ettől megjön az eszük.

– Vagy végleg elmegy – morogta Sparling. Nem látott más kiutat, csüggedten követte bajtársát.

A gyűlés egy nagy csarnokban ült össze, aminek márvány oszlopsorai mindig a Parthenonra emlékeztették – annak ellenére, hogy számtalan különbséget lehetett felfedezni, a körkörös tervezéstől kezdve az absztrakt mozaikfrízekig. A napfény a széksorok feletti, érdeklődőkkel telezsúfolt üvegablakokon át sugárzott be a lent álló szónokokra. A csarnok közepén lévő emelvényen foglalt helyet a Törvénytudó és az éppen felszólaló képviselő.

A gyűlésen részt vevők ugyanolyan tarka csoportot alkottak, mint akiket az úton látott. A Gyülekezet minden társadalma elküldte a képviselőjét – az istáriak az embereknél sokkal nagyobb leleményességről tettek tanúbizonyságot, ha társadalmi intézményekről volt szó. Törzsek, klánok, monarchiák, arisztokráciák, teokráciák, köztársaságok, kommunizmus, anarchizmus: mindnek megvolt a maga megfelelője a teremben. De mit is várhatnánk egy olyan néptől, ahol a választójog évente egyik nemről a másikra szállt, vagy ahol az oázisok népességét úgy tartották szinten, hogy időnként halálos párviadalokban eresztették össze a mindkét nembeli kamaszokat, akik akár közeli barátok is lehettek, vagy ahol előre elkészített terv szerint cserélgették a nőket, hogy minden lehetséges párosítás megvalósuljon, vagy ahol a vitás közügyeket csontjóslással döntötték el, pedig tudták, hogy az véletlenszerű eredményeket produkál, vagy… Ami azt illeti, látott a Föld valaha is olyasmit, mint a Gyülekezet?

A gyűlés tagjainak száma megcsappant utolsó, tíz évvel ezelőtti ülésük óta. A vita már akkor elkezdődött arról, hogy a civilizáció vajon mekkora területen maradhat fenn az emberek pontosan még nem meghatározott segítségével. Azóta a légiók sok fontos szigetről visszavonultak már. Egyre sűrűsödtek a viharok, a gazdaság hanyatlott, növekedett a portyázó barbárok nyomása. Azonban Valennen teljes feladása a dolgok jelen állása mellett hatalmas horderejű lépés lett volna.

Ahogy Larreka társaságában belépett a csarnokba, Sparling látta, hogy épp Jerassa beszél. Jól ismerte őt: helybeli hím, akit Sehala az intelligenciája, ékesszólása és kiművelt modora miatt választott képviselőjéül. Idejének jelentős részét töltötte Primaverában, sok barátot szerzett az emberek között, és nagyon sok mindent megtanult tőlük. A hétköznapok során a Könyvek Tornya tudósai és krónikásai között dolgozott, akiket a Legyőzhetetlen Afella légió támogatott anyagilag, saját hírneve növelése érdekében. Jerassa azonban egyáltalán nem látszott porlepte könyvmolynak, sokkal inkább emlékeztetett egy dandyre. A szimbiózis részeként a sörényében élő selek rovarok mellett narancsszínű orekákat is tenyésztett, amik cikázó glóriát vontak feje köré, miközben beszélt.

– …egyetértek, az előző ciklusokban bölcs dolog lett volna megvetni a lábunkat Valennenben, sőt talán még több csapatot állomásoztatni ott, már ha Larreka parancsnok nem téved abban, hogy feltűnt egy vezér, aki a fosztogatásnál távolabb mutató célok érdekében egyesíti a vad törzseket. Igen, útját kellett volna állnunk a rohamuknak, ami valószínűleg a korábbi civilizációkat is elpusztította.

Mi azonban áldott korban születtünk. Hatalmas szövetségesek érkeztek a megsegítésünkre. Eddig abban reménykedtünk, hogy a légiók és a felhalmozott élelmiszer-tartalékok segítségével talán megakadályozhatjuk a civilizáció bukását, egyes országokban fenntarthatjuk folytonosságát. De akkor megérkeztek az emberek. Most már azt remélhetjük, sőt arra számíthatunk, hogy a Gyülekezet lényegében veszteségek nélkül, nagy területen fennmarad.

Tudjuk, hogy az emberek csak korlátozott mértékben segíthetnek nekünk. Elmagyarázták, hogy otthonukból nem tudnak túl sok támogatást szerezni számunkra. És ami még fontosabb, kevesen vannak, viszont csak ők képesek kezelni bizonyos berendezéseket, csak ők képesek megtervezni azok legjobb felhasználását. És mégis, egyetlen felfegyverzett repülőgépük erősebb, mint egy egész légió, a barbár hordákról nem is beszélve.

Ezért állítom, hogy Valennent nem érdemes tartanunk. Akkor térünk vissza oda, amikor csak akarunk. És mit veszíthetünk közben? Luxuscikkeket, mint például az ugrólábbőrök, a halászatot, amit a Vándor egyébként is veszteségessé tesz, és igen, olyan ásványokat és nyersanyagokat, amiket használunk, például a főnixfát. De ha kell, boldogulunk nélkülük is. Mellesleg, miután a valenneniek felmorzsolódtak az emberek segítségével felállított és fenntartott védelmi vonalunkon – előre megmondom, kétségbeesetten próbálnak majd kereskedni velünk.

Ezért állítom, hogy népünknek közelebb, itthon vannak fontosabb feladatai. A légiók szerepe a közelgő káoszban inkább polgári lesz, mint katonai, inkább építeniük kell majd, mint harcolniuk. Ne szajkózzuk hát bambán, hogy a Zera Victrix mellé még egy légió kell Port Ruába, hanem követeljük, hogy maga a Zera is térjen vissza. Itt van rá szükségünk, nem ott.

Jerassa látta Sparlingot és Larrekát, akik nem ültek le a többiek közé, hanem ott maradtak állva a bejáratban. Valószínűleg rögtönözve ehhez igazította a beszédét is, hiszen így fejezte be:

– Eleget beszéltem már. Köztünk van az emberek egyik szószólója. Akarja a gyűlés, hogy következőnek ő szólaljon fel?

– Igen – válaszolta egyöntetűen a lenti száz istári, miközben lázas moraj futott végig a fenti nézők között. Jerassa lelépett az emelvényről.

– Üdvözlünk, Ian Sparling – mondta Owazzi, a Törvénytudó formálisan. – Kívánsz felszólalni?

Kíván a fene, gondolta a férfi. És többek között pont miattad, öreglány. Te is egyike vagy annak a fél tucatnak az univerzumban, akiket a legkevésbé sem szeretnék bántani.

– Igen – jelentette ki, és fellépett az emelvényre.

Owazzival megveregették egymás vállát. A nőé csüggesztően törékenynek tűnt. Még istári mércével mérve is ősöreg volt, és az elmúlt pár év történéseinek súlya alatt még tovább öregedett. Ez egyben azt is jelentette, hogy már nem sok ideje lehetett hátra, és tudta is ezt. Tudta, mert mintha egy hipotetikus isten azzal akarta volna kiengesztelni az Istár értelmes lakóit az Anuért, hogy életük hervadó szakaszát, amely akár egy fél emberöltőn át is eltarthatott, megkímélte a szenilitás végső rémétől. Owazzi sovány, de ránctalan arcából tiszta tekintet meredt Sparlingra. Irhája még mindig zöldesbarnán csillogott, sörénye aranypöttyös vörösben játszott – pont úgy, mint fiatalkorában.

– Tudod, mi történt eddig? – kérdezte.

– Nagyjából – válaszolta Sparling. – De jobb lenne, ha összefoglalnád – tette hozzá, hogy egy kis időt nyerjen.

Owazzi tehát nagy vonalakban felvázolta, mi történt, mióta összehívta a gyűlést. Ez is a kötelességei közé tartozott. Bár a Törvénytudó eredeti feladata – a Gyülekezet összes jogszabályának ismerete – az írásbeliség elterjedése után háttérbe szorult, az üléseken elnöklő személy szempontjából elengedhetetlen fontosságú volt a kitűnő memória és a teljes kép átlátására való képesség. Owazzi már háromszáz éve töltötte be hivatalát, de még senki sem gondolt a nyugdíjazására.

Sparling agyának egyik felével a beszámolóra figyelt, a másikkal viszont kétségbeesetten próbálta összeszedni a szavakat, amiket hamarosan ki kell mondania. Nem azzal akadt gondja, hogy a kemény tényeket lefordítsa erre a lágy nyelvre, hanem azzal, hogy miként késztesse hallgatóságát azoknak a döntéseknek és intézkedéseknek a meghozatalára, amik enyhíthetik a küszöbönálló katasztrófa hatásait. De milyen döntések ezek? Nem tudta biztosan. Milyen intézkedések? Ez nem parlament. Szinte csak morális hatalommal rendelkezik.

Húsz éve élek az Istáron, xenológust csináltam magamból, hogy megtudjam, mérnökként hogyan tehetem a legjobbat. A tanulmányaim nagy részét azonban távoli országokban végeztem. Soha nem kellett beszállnom a helyi politikai játszmákba. A Földön kellett politizálnom, hogy engedélyeket és pénzt szerezzek a munkámhoz. Ezért észben kell tartanom, hogy a Gyülekezet nem birodalom, nem föderáció, nem szövetségi rendszer. Illetve nem is, számos tagja szemében a Gyülekezet mindezek furcsa keveréke. A többiek azonban teljesen másképp látják. Vajon melyik szavakat értik egyformán ezek a képviselők? Hiszen sokan közülük még csak nem is képviselők! És felidézte magában a múlt és a jelen eseményeit, mintha csak most érkezett volna a bolygóra, és először hallana róluk.

Az Anu legutolsó közel kerülésekor a dél-beronneni civilizáció nem pusztult el teljesen. Az itt lakók raktárakat, erődöket és igen, bunkereket építettek, ahol megőrizhették a könyveket és a fontosabb eszközöket. Rendelkezésükre állt néhány légió is. A hosszú élet is előnyükre szolgált. Egy tehetséges istári fiatal a mestere keze alatt folytatott tanulmányok után épp a katasztrófa idején léphet be a felnőttkorba, és túlélheti azt, hogy a következő ciklusban továbbadja a tapasztalatait. (Ugyanakkor a kreativitás tényezőjével is számolni kell. Ha a legtöbb ember mondjuk húsz és harmincöt éves kora között képes előállni a legeredetibb ötleteivel, akkor az ennek megfelelő istári életkor valahol ötven és százötven év között húzódik meg, a felgyülemlett tapasztalat és ismeretek összes előnyével együtt.)

Így hát a civilizáció nem pusztult el, újjáépült, majd szélsebesen terjeszkedni kezdett: kutatott, kereskedett, gyarmatosított. Ehhez azonban őrzőkre volt szüksége. Lehet, hogy az istáriak kevésbé agresszívak, hataloméhesek és irracionálisabbak, mint az emberek, de ugyanúgy képesek felismerni, hogy a rablás élvezetesebb és nagyobb hasznot hajt, mint a tisztességes munka, vagy mint az attól való rettegés, hogy ők maguk válnak áldozattá. Az emberek az emiatt bekövetkező bajokat általában a bajkeverők megbüntetésével orvosolták. Beronnenben azonban nem volt olyan kormány, ami kialakíthatta volna hegemóniáját. Talán még a légiók álltak a legközelebb a szervezett kormányzathoz, de ők meg autonómiát élveztek. Bárki felbérelhette őket, aki eleget tudott fizetni, bármilyen, mindkét fél által elfogadott feltételekkel – kivéve azokat, akik Beronnenre támadtak.

A kevésbé fejlett területek rájöttek, hogy érdemes alkalmazniuk ezeket az elitcsapatokat, vagy azok egy-egy szakaszát. Így egyszerre juthattak védelemhez, plusz polgári szolgálatokhoz, a légiók ugyanis semmiképpen sem kizárólag katonai alakulatok. Élénk kereskedelmet bonyolítanak Beronnennel és a többi légióval, továbbá hozzáférnek a Sehala körül összpontosuló tudáshoz és technológiához.

Jó ötletnek tűnt időnként összegyűlni, információkat cserélni, elrendezni a vitás ügyeket, közös vállalkozásokba kezdeni. Sehala magától értetődő, ha nem az egyetlen hely volt erre a célra. A társadalmak elküldhették vezetőiket vagy diplomáciai képviselőiket… vagy akárkijüket. Küldhettek egy személyt, de akár húszat is. Kialakult a lélekszámarányos szavazási rendszer, így már nem számított a képviselők száma. A gyűlés azonban nem lett törvényhozó szerv. Csak javaslatot tett.

Igaz, a javaslatait általában követték a légiók és a nemzetek is. Az ellenzéki kisebbség számára is célszerűbb volt követni a többséget, mint megkockáztatni az elszigetelődést. A katonák a civilizáció őrzőinek tartották magukat, azonban – az emberi történelemben tapasztaltaktól eltérően – nem gondolták, hogy engedelmességgel tartoznának a civilizáció politikusainak. (A hosszú élet ebben a kérdésben is előnyt jelentett. Egy Larreka korú tiszt számtalan vitát látott már, aminek nagyobb volt a füstje, mint a lángja.)

A Gyülekezet tehát minden egyes tagjának mást jelentett, a kívülállókról nem is beszélve. Gyakran előfordult, hogy még magát a nevet sem lehetett egyik nyelvről a másikra lefordítani. Egyesek egyfajta rendőrségnek tartották, mások a legfontosabb dolgok hordozójának és őrzőjének, megint mások misztikus jelentőséget tulajdonítottak neki, voltak olyanok, akik idegen kultúrát láttak benne, ami nem feltétlenül felsőbbrendű, de aminek a vezető szerepét jó vagy legalábbis illő elismerni, és így tovább.

A valenneniek – szétszórtságukban, anarchiájukban, a háttérben – számára idegen volt, ami elküldte hozzájuk kereskedőit, és – okosan – vigyázott is azokra… de ugyanakkor a támadásokra büntetőhadjáratokkal válaszolt, amiknek a célpontjait körültekintően, ha nem is mindig pontosan határozta meg… és a helyőrségeivel és járőrhajóival megszüntette a portyázás ősi jó szokását… és amíg megőrzi az erejét, addig lehetetlenné teszi a Kegyetlen Csillagtól távoli, új földek meghódítását…

Owazzi végzett a beszámolóval. Úgy tűnt, a többség Jerassát támogatja. A Zera Victrixet természetesen senki sem rendelheti haza, azok pedig, akiknek volt mit elveszíteniük Valennenben, bizonyára támogatni fogják, ha ott marad. Akárhogy is, a légiónak megvoltak az önálló bevételei a különböző vidékeken nyújtott szolgáltatásai fejében. A gyűlés nagy része azonban úgy érezte, arra kell biztatni a légiókat, hogy húzódjanak közelebb a központi területekhez, és Larreka kollégái valószínűleg szívesebben is teszik ezt, semmint hogy csatlakozzanak hozzá egy eleve bukásra ítélt küzdelemben. Úgyhogy nem az lenne a legjobb Larrekának is, ha meggondolná magát? Ez az általános vélekedés, mondta Owazzi. Néhányan ezzel szemben arra hívták fel a figyelmet, hogy senki sem tudja, milyen katonai segítséget tudnak nyújtani az emberek, pedig ennek minden további tervezgetést megelőzően ki kell derülnie. Lenne szíves Primavera küldötte, ha akként érkezett, hozzászólni?

– Ezt kell tennem – jelentette ki Sparling nyersen.

Azt kívánta, bárcsak egy földi szószékre állhatna, a biztonságot adó pult mögé, nem pedig így, minden irányban figyelő tekintetekkel körülvéve. Szokás szerint a Törvénytudóval szembefordulva állt meg. Vett egy mély lélegzetet, és belekezdett.

– Azt hiszem, a legtöbben meg fogjátok érteni, milyen szomorúak vagyunk a hírek miatt, amikkel jöttem. Készüljetek fel a legrosszabbra. – Felesleges emberi mellébeszélés. Az istáriak mindig egyenesen beszélnek, ha közügyekről van szó. Az ékesszólást meghagyják a művészeteknek, ahová valójában tartozik is. – Nemrég jutott tudomásunkra, hogy talán hosszú évekig nem lehetünk még a segítségetekre semmiben.

Semmiben. Nem tudom, mikor folytathatom a munkámat a gátakkal, Jane Fadavi sem tudja, mikor lesznek meg a szélgátak a tornádók megfékezésére, arra sem számíthatunk, hogy a közeljövőben élelmet és előre gyártott lakóhelyeket kapunk a menekültek számára, repülőgépek sem lesznek a katasztrófa sújtotta területek kiürítésére – semmi sem lesz. Fegyverek sem.

A legjobb esetben is csak kisebb feladatokat láthatunk el, tanácsokat adhatunk, megpróbálhatjuk fenntartani Primaverát. De szavamra: nem hagyunk magatokra titeket! Sok százunknak szintén az Istár jelenti az otthont, és ti a népünket.

Valószínűleg már rájöttetek mindennek az okára. Tudjátok, hogy a csillagok között háború folyik a mi Földünk és egy másik bolygó között. Eddig nem volt túl heves a küzdelem. Mindkét oldal csak felvonultatta az erőit. A küzdelem azonban kezd kibontakozni, és elszippantja az erőforrásokat, amikre számítottunk.

Azonban még ennél is rosszabb híreim vannak. A Föld, erőfeszítéseinek részeként, fel akar építeni egy bázist ezen a bolygón. Ne féljetek. Az Istár messze van a hadszínterektől. A bázisra nincs szükség. Mi, Primavera lakói mindent meg fogunk tenni annak érdekében, hogy meggyőzzük a Föld vezetőit erről.

Mondjam meg nekik azt is, hogy a háború is felesleges? Nem, most még nem. Hamarosan úgyis látni fogják az elkeseredettségünket.

– Ha a támaszpont elkészült, akkor legalább az itteni termelésünk felszabadul. A gátakat például időben befejezhetjük. De ha a háború elhúzódik, akkora Földről várt szállítmányok nem érkeznek meg akkora, amikorra terveztük. És lehet, hogy nem tudjuk megakadályozni a bázis felépítését. Szinte biztos, hogy nem leszünk abban a helyzetben, hogy segíthetnénk a harcotokat. Ó, igen, a személyes fegyvereinket és járműveinket biztos megtarthatjuk, és ti is azokat, amiket eddig adtunk nektek. De néhány kézifegyver, néhány terepjáró és lebegő nem fogja megállítani a barbárokat.

Nem tudom, mi lesz velünk. Elképzelhető, hogy ez az egész hamarosan véget ér, és megvalósíthatjuk terveinket. De azt hiszem, jobban tesszük, ha felkészülünk a legrosszabbra.

Sparling elhallgatott. Emberi mércével mérve pocsék szónoklat, gondolta. De vajon milyen hatással van erre vegyes istári társaságra? Attól tartok, nem nyűgöztem le őket.

A szörnyű csendben Owazzi ragadta magához a szót.

– Számos komoly dolgot kell újra átgondolnunk. A gyűlés kétségtelenül tovább fog ülésezni, mint ahogy hittük, hogy megfontolja a földi barátainkkal való együttműködés lehetőségeit, eszközeit és előre nem látott akadályait. – Az istári nyelv lehetővé tette, hogy a ragok segítségével hangsúlyosan megkülönböztesse a „földi barátokat” a „földi ellenségektől”. – Látom, Larrekával érkeztél – fordult a Törvénytudó most Sparlinghoz. – Kíváncsi lennék, mi a véleményed a Valennenben kialakult helyzetről.

– Nem is tudom – hebegte meglepetten Sparling. – Nem vagyok katona, nem értek hozzá…

– A Törvénytudónak igaza van – szólalt meg a sorok közül Jerassa. – Most aztán tényleg nagyon alaposan át kell gondolnunk a döntéseinket. De barátaim, nem gondoljátok, hogy mindez ismét csak amellett szól, hogy a védelmünket Beronnenre kell összpontosítanunk?

Az egybegyűltek közül heves tiltakozás moraja szállt föl. Senki sem akarta, hogy a légiók visszavonuljanak a hazájából. És mégis – Sparling elég jól ki tudta venni, mint mondanak az egyes jelenlévők – csak kevesen ellenezték, hogy a civilizációnak beljebb kell vonni a határait, hogy teljesen fel kell adnia az egyenlítőtől északra fekvő területeket.

A zsivajnak Owazzi vetett véget, mikor intett Larrekának, hogy lépjen fel az emelvényre.

Miután a csarnok elcsendesedett, a parancsnok halkan, egy istáritól szokatlanul kifejezéstelen hangon így szólt:

– Nem. Már megpróbáltam elmagyarázni, de még most sem értitek. Nem a kereskedelmi érdekeink megóvásáról van szó. Egy hódítóval kell szembenéznünk. Tudom, hogy ez a helyzet, tudom a katonai hírszerzéstől, a közelmúlt eseményeiből, és abból a hideg borzongásból, amit megtanultam figyelembe venni a határvidéken töltött évszázadok alatt.

Ha az emberektől nem számíthatunk segítségre a háborúban, akkor nemcsak hogy bölcsen tennénk, ha Valennenben maradnánk, hanem ott kell maradnunk. Különben az ellenség az Ehur-szigeteken és a Tűztengeren át ott csap le ránk, ahol kedve tartja. Sokkal nagyobb erőkkel támadhat meg egy-egy szigetet, mint amennyivel mi védhetjük, és ha végzett az egyik helyőrséggel, szinte veszteségek nélkül fordulhat a következő ellen. Egy-két csatát talán megnyerünk, de mire megyünk vele? Ők egy egész kontinensre vonulhatnak vissza, ahol nekünk nincsenek csapataink, hogy fogadják őket.

Hamarosan el fogjuk veszíteni azokat a vizeket. Azután pedig Észak-Beronnenre kerül a sor, miközben a hajóik nyugaton az Argent, keleten pedig a Ciklon-óceánon dúlhatnak fel mindent, szerezhetnek szövetségeseket, képezhetnek ki harcosokat… Lehet, hogy még ezután is képesek lennénk megtartani a kontinensnek ezt a felét, de akkor mindent be kell majd vetnünk, amink csak van.

– Ez pedig a Gyülekezet végét jelentené. A civilizáció tovább élne, de csak Dél-Beronnenben. És csak Dél-Beronnenért. Ördög és pokol, hát nem értitek, hogy a Gyülekezet az, amiről ez a ciklus szól, a legjobb dolog, amit a következő örökölhet?

– Persze, Valennen feladása után is kitarthatunk még egy darabig. Katonaként azonban az a véleményem, hogy most inkább az otthonaitokat kellene védtelenül hagynotok egy időre, és minden erőt a rendelkezésemre kellene bocsátanotok, hogy megtisztíthassam északon a terepet. De úgy szavaztok, ahogy akartok. A Zera a helyén marad!